• Moha a Facebookon
  • twitter
  • Rovat rss


Pokorni szerint sem lehet a keretszámokat a munkaerőpiachoz igazítani

Mi alapján állapítsák meg a hallgatói keretszámokat? Jogos lépés-e a „röghöz kötés”? Mi lesz a vidéki egyetemekkel? Hogyan működik majd Diákhitel 2? A Hiller István és Pokorni Zoltán volt oktatási miniszterek részvételével tartott vitaest zsúfolásig töltötte fiatalokkal az ELTE ÁJK több száz fős nagyelőadóját. •

ELTE / pokorni / felsőoktatási törvény / oktatáspolitika

2012.02.23.

írta/forrás
mohaonline.hu

A legégetőbb problémák, melyek eddig is léteztek

A Bibó István Szakkollégium diákjai szervezésében létrejött nyilvános vitaest Pokorni Zoltán hozzászólásával indult, aki egyből több elgondolkodtató kérdésre is felhívta a figyelmet. Véleménye szerint az, hogy a magyar állam jelenleg sokat vagy keveset költ-e a felsőoktatásra, nézőpont kérdése. Hiszen az EU-ban az országok átlagosan GDP-jük 1%-át költik erre a célra, és ez az arány Magyarországon is közel ennyi. A sajátos magyar probléma viszont az, hogy a jelenleg egyre szűkülő költségvetési források elköltésekor az oktatásnak két nagy riválisa van: a nyugdíjkassza és az egészségügy. Aztán azt sem szabad elfelejteni, hogy a rendszerváltást követő 10-15 évben (nagyjából 2005-ig) megháromszorozódott a magyar felsőoktatás kapacitása, így jelenleg a tömegképzés jelzővel illethető. Ez a pár éve felduzzasztott kapacitás pedig a vidéki egyetemeken egyre kevésbé kihasznált – Sárospatak vagy Zalaegerszeg felsőoktatási intézményei már most is csak félgőzzel üzemelnek –, és a jövőben ez a tendencia csak erősödni fog, a népességcsökkenés nyilvánvaló következményeként.

Emellett örökös vitaforrás, hogy a diplomák mennyire relevánsak a munkaerő-piaci igények szempontjából? „A munkaerőpiac igényeihez igazított” hallgatói létszámok előre tervezése Pokorni szerint legalább akkora badarság, mint amikor a szocializmus idején elhatározták, hogy Magyarországot márpedig a „vas és acél országává” teszik. Hiszen nyilvánvaló, hogy az ipari-vállalati szférában az igények nem előre kiszámíthatók. Ki merné kijelenteni például, hogy tudja, 10 év múlva hány mérnökre vagy közgazdászra lesz szükség az országban? Az ilyenfajta tervezés, ha egyáltalán működőképes valahol, akkor csakis a közszférában, vagyis a pedagógusok és orvosok esetében lehet.

Az utolsó probléma, melyet Pokorni említ az, hogy jelenleg stratégia nélkül kapcsolódunk be a körülöttünk lévő világ és Európa oktatási vérkeringésébe. Pedig a külföldi hallgatók módszeres idecsábítása – elsősorban az orvosi és a műszaki képzési területeken – jelentős bevételi forrást jelenthetne, tekintve, hogy egy nyugat-európai diák pénztárcájához mérten nem drága a magyar orvosképzés. Legalábbis ha úgy nézzük, hogy Nagy-Britanniában átlagosan 7-szer ennyibe kerül.

Hiller István szerint az oktatás azért különleges terület a politikusok számára, mert kénytelenek belátni, hogy bármilyen döntést is hoznak ezen a területen, mire abból gyakorlati eredmény, illetve leszűrhető tapasztalat lesz, az túlmutat egy 4 éves parlamenti cikluson. „Ezért én az elmúlt negyedévben elfogadott törvényeket nem részleteikben utasítom el, hanem úgy, ahogy vannak.” Eddig Magyarországon kormányváltásokon átívelően egyetértés uralkodott abban, hogy diplomával jobban lehet boldogulni, mint diploma nélkül. A jelenlegi döntéshozók pedig épp ezt az alapvető konszenzust és irányt változtatják meg, azzal, hogy a demográfiai csökkenésnél jóval nagyobb arányban tervezik csökkenteni az egyetemista és gimnazista fiatalok számát a szakmunkások javára.

Eredendően rossz, szakmaiatlan, kidolgozatlan, sőt ördögtől való koncepció?

Hiller markánsan negatív véleménye szerint a hallgatói szerződés és a benne foglalt „röghöz kötés” szakmailag megalapozatlan döntés eredménye, amely abból ered, hogy a politikusok nem találnak megoldást az országot elhagyó orvosok problémájára, és ezt a kétségbeesés szülte megoldást alkalmazták felsőoktatás egészére. A keretszámokkal kapcsolatban pedig felhívta a figyelmet a HVG-ben minden évben megjelenő, az intézmények hallgatói népszerűségét rangsoroló kimutatás és a jelenleg meghatározott hallgatói keretszámok közti nagy eltérésre. „Vajon ugyanolyan színvonalú-e a Pázmány jogi karán a képzés, mint az ELTE ÁJK-n? Hisz mindkét intézmény 50-50 állami ösztöndíjas helyet kapott.” – tette hozzá. Hozzátette; ennek ellenére nem biztos, hogy a népszerűségi rangsor alapján kell dönteni, a hiányszakmák finanszírozása, és ezáltali vonzóvá tétele is fontos feladat.

Pokorni Zoltán kevésbé volt borúlátó. Szerinte az az alapállás, hogy gonosz elvetemültséget tulajdonítunk a jelenlegi kormánynak, nem állja meg a helyét, hiszen be kell látni, hogy a magyar oktatási rendszer eddig sem működött zökkenőmentesen.

Miért nem a vállalatok fizetik az diplomás réteg kinevelését?

Azt mindkét politikus elismerte, hogy a felsőoktatás finanszírozása nem tartható fenn tovább kizárólag közpénzekből. „Örülnék, ha nem az oktatásból kéne elvenni a pénzt, ugyanakkor nem vagyok olyan bátor, hogy ki merném jelenteni, inkább az egészségügyből vegyék el.” – fogalmazott Pokorni. Ezzel kapcsolatban felvetődött a kérdés, hogy miért nincsenek a vállalati szférából finanszírozott egyetemi ösztöndíjak? A meghívott honatyák szerint egyszerű a válasz: azért, mert a vállalati szféra mobilitása nem teszi kifizetődőnek egy cég számára, hogy finanszírozza az ötéves egyetemi tanulmányaidat, hogy aztán egy év múlva ott hagyd őket és más cégnél keress munkát. Pokorni szerint járható út lenne, ha e helyett a friss diplomás alkalmazottak diákhitel-törlesztését fizetnék a vállalatok, azt is időarányosan. Azaz addig állnák a kölcsönöd visszatérítését, amíg náluk dolgozol.

Diákhitel 2 – bizonytalan alapokon nyugvó segítség

A diákhitel elvileg képes a hozzáférés és az elérhetőség problémáját áthidalni, ezzel együtt sok javítani való lenne rajta. Példaként az állami kamattámogatást hozták fel, miszerint az állam garanciát vállal a felvett hitelek kamatának egy bizonyos szinten tartására, a különbözetet magára vállalva. Ezzel Pokorniék szerint az a gond, hogy nagyon bizonytalanná teszi a rendszer működését – hiszen minden rendszer finanszírozása bizonytalanná válik, ha azt közpénzre alapozzák. Így van ez a diákhitel esetében is, ugyanis lehetetlen előre megmondani, hogy 5 év múlva mekkora lesz a Magyar Nemzeti Bank kamatlába – az állam mégis garanciát vállalt arra, hogy ezt a bizonytalan tételt megfizeti.

Hallgatói szerződés és röghöz kötés – elhibázott megoldási kísérlet egy valós problémára?

Sokat hangoztatott morális érv, miszerint bizonyos feltételek támasztása igenis jogos az állam részéről, ha finanszírozta a képzésedet. Hiller István azonban a politikai valóság és az európai integráció talajáról elrugaszkodva megvétózta ezt: „Az úgy nem megy, hogy valaminek a tagjai vagyunk, élvezzük a vele járó hasznokat, de a működési szabályokat már nem tartjuk be. Konkrétan az uniós tagságunkra gondolok. Miniszterségem idején, 2006 és 2010 között jelentős infrastrukturális beruházások történtek – laborokat, kollégiumokat, egyetemi épületeket újítottunk fel, mind-mind uniós forrásokból, 10%-os magyar önrésszel. Ezek után milyen alapon merünk szembe menni az Európai Közösség egyik alapnormájával, vagyis a munkaerő szabad áramlásának elvével?”

Mikor a röghöz kötésről kérdezték, Pokorni Zoltán személyes példával érzékeltette a helyzet ellentmondásos voltát: „Maga az eszköz nem tetszik, de a probléma, amelyet megoldani hivatott, igenis valós. Nézzék, ötven éves vagyok, nekem is van két tehetséges, egyetemista fiam. Amikor odaadom a pénzt az angolóráikra, gyakran eszembe jut a kérdés: vajon jól teszem-e? Mert félek, hogy diplomával és nyelvvizsgával a zsebükben elmennek, és többé nem jönnek vissza. Aztán maradnak az e-mailek, és a karácsonyi skype-olás. Őszintén félek ettől, és ezt a fajta félelmet látom társadalmi méretekben is kifejeződni.” – zárta a vitaestet az egykori oktatási miniszter.

Fotó

VOLT fesztivál egy pop9 szemévelA város szuperhőseiFacebookAz elegáns frissességAz új szépségideál az androgünKendoRomani Divatbemutató szeptember 21.Egy hely nem elég